Mészöly Miklós 1967-es Jelentés öt egérről című novellájában a tiszta lelkiismeret egyensúlya az erősebbek részéről végül is mindig helyreáll, sőt a világ rendjévé, cáfolhatatlan matematikává finomodik. Örkény 1968-as egyik egypercesében, amikor doktor Varsányiné az atomtámadás utáni Budapesten hozott szalonnával egérirtást vállal, az újrakezdés heroizmusa keveredik az egyéni haszonszerzés kisszerűségével. Esterházy 2000-ben megjelent Harmonia Caelestisében a kettéharapott egér – talán éppen a korábbi művekben mégis életben maradó egyed leszármazottja? – már érintkezik a nyelvvel. Az egér lehet áldozat, fenyegetés, de a történetmesélés eszköze is.

A kötet Kertész Imre, Konrád György, Esterházy Péter, Závada Pál, Térey János, Kemény István, Egressy Zoltán, Kerékgyártó István, Parti Nagy Lajos, illetve más magyar és külföldi írók műveiben vizsgálja azt, ahogyan az elmúlt majdnem száz év elhallgatásai, a máshogy és félrebeszélések között kell az irodalomnak a különböző diktatúrák, a felszabadulások és az azokat követő kiábrándulások, az újra beszűkülő évek mókuskerekének történetét elmondania. Találhat-e a kortárs epika a realitásokkal szembenéző, de az önfelmentésen túllépő történelemkép megteremtésére olyan nyelvet, amely befolyásolja a történelemről való gondolkodást?