A könyv egy sötét időben élő filozófus politikai filozófiájának rekonstruálására tesz kísérletet. Eric Voegelin \(1901-1985) volt az a politikai filozófus, aki a modernség válságát diagnosztizálva legfőbb céljának tekintette, hogy a politikatudományt megrendült helyzetéből helyreállítsa. Voegelin saját feladatának a válság leküzdését, a rend helyreállítását,a valóság és egyben a politikai visszaszerzését tekintette. Ezt a feladatot egyenértékűnek gondolta a politikatudomány megújításával. A megújuláshoz azonban Voegelin szerint nem előre, hanem vissza kell lépni, egészen a klasszikus politikai filozófia szemléletmódjáig.

„A hús nem anyag, nem szellem, és nem szubsztancia. Régi szóval »elemnek« nevezhetnénk, ahogy a víz, a levegő, a föld, és a tűz a négy elem. Elem: általános létminőség, félúton a tér-idő lokalitások és az ideák között, egyfajta megtestesült princípium, aminek bárhol jelenjék is meg akár egy kicsiny darabkája, mindent átitat a környezetében a létezésnek csak rá jellemező stílusával.” Maurice Merleau-Ponty a huszadik század második felének egyik legnagyobb hatású francia filozófusa. Kései, torzóban maradt főműve először válik magyar nyelven hozzáférhetővé.

A könyvet ajánljuk mindazoknak, akik érdeklődnek a francia kultúra és politikai gondolkodás iránt, a szűkebb szakmának éppúgy, mint a nagyközönségnek.

A könyv két előadást tartalmaz, melyek azt a kérdést járják körül, hogy vajon léteznek-e lator államok, és ha nem (vagy ha igen), annak milyen jogi-elméleti-gyakorlati feltételei és következményei vannak. Ma, az Iszlám Állam nevű terrorállam fenyegetése idején ez a kérdés különös hangsúlyt kap.

Az észlelés fenomenológiája Merleau-Ponty leghíresebb munkája. Az észlelés vizsgálatának segítségével Platón óta először helyezte vissza a testet a filozófiai gondolkodás homlokterébe.

A morális felelősség metafizikája

Ez a kötet alkalmazott filozófiai írások gyűjteménye, melyekben a szerző jelenkorunk társadalmának-kultúrájának hálózatait, diskurzusait esztétikai és etikai összefüggésben szemléli.

A sötét tartomány ott lüktet ezernyi alakban, mozzanatban, kérdésben – lefojtva, lehalkítva, egyensúlyozva »a némaság peremén« –, de a maga áttetszőségében, megfoghatóságában mégse lehet rámutatni. A sötétség ugyanis, mint történelmi és mint metafizikai tapasztalatsűrűség, kizárólag a trauma fenoménjén keresztül mutatja magát.