Előadások Walter Benjamin Műalkotás-tanulmányáról

Magától értetődően tekintünk magunkra egy nemzeti közösség tagjaként. De valóban egységes-e az, amit nemzeti identitásunknak nevezünk? Egyforma-e mindazokban, akikben megvan? Egységes-e továbbá abban az értelemben is, hogy egynemű tényezők alkotják?

Hazai utak a zeneantropológiához

A kötet tudományos ismeretközlő mű, elsősorban bölcsész és társadalomtudományi érdeklődésű olvasókra számító összeállítás. A szerkesztő a magyarországi egyetemi oktatásban és tudományos kutatásban ritka, pontosabban eddig még nem létező tematikájú válogatásban két tapasztalati tudásterület interakciójára építi fel azt a komplex megismerés- és megközelítésmódot, amelyet a nyugati tudományosságban a zenei antropológia (és részben az etnomuzikológia) képvisel. Ez a terület csupán egy-két hazai kutató munkásságának margóján sejlik föl, szélesebb körben nem is ismert, s még kevésbé használt megismeréstudományi tematikát ölel fel, ezen belül is szűkebben azt, ami zene és politika összefüggéseire épül.

A vállalkozás központi célja egy olyan művészetfilozófiai perspektíva kidolgozása, mely azt a meggyőződést hangsúlyozva, hogy a humánideológiák bukása után is lehetséges ember és művészet „egybegondolása”, hiszen – Helmuth Plessner alapvető felismerésére utalva – az ember méltóságának egyik forrása önnön nyitottságának esztétikai elsajátítása.

Bene Sándor könyve új megközelítést ajánl. A reneszánsz fénykorát, a 15. századot olyan világként mutatja be, ahol a humanista irodalmi törekvések együtt éltek egyéb, a középkori örökséget szintén megújító, ám nem humanista szellemi irányzatokkal.

Pilinszky színházi szövegei sokat merítettek saját költeményeinek egyedi technikájából. Inkább színházi poétikát dolgozott ki, mintsem teatrológiát. Elemzéseink szerint dramaturgiája Simone Weilből, némileg Grotowskiból és főleg a fiatal Robert Wilsonból táplálkozik. A könyv ebben a gondolatkörben eddig kiadatlan forrásokat is feldolgoz.

A magyar társadalolmtudományi könyvkiadás nagy adósságai közé tartozik a 20. század elejének klasszikus vallásantropológiai értekezése, Arnold van Gennep Átmeneti rítusok című műve. Noha közel száz évvel ezelőtti (1909) megjelenése óta a rítuskutatás egyik alapművévé (és nyomában az "átmeneti rítus" fogalma mára általánosan bevett terminus technicusszá) vált, a magyar olvasóközönség számára mindeddig nem volt hozzáférhető magyar nyelven.

A méltán világhírű történelemprofesszor (az MTA tiszteletbeli tagja) önéletrajzában a szélsőségek korát mutatja meg, de most az egyén szemszögéből, ironikus bölcseséggel és kellő távolságtartással. Kalandos és termékeny életének történetét útleírásként is olvashatjuk – kitűnő pillanatfelvételekkel ifjúsága Bécséről és Berlinjéről, a harmincas évek még özönvíz előtti angol társadalmáról, olaszországi, spanyolországi, dél-amerikai és más, élvezettel leírt látogatásairól.