Kísérletek a színház és a közönség viszonyának újragondolására

Az európai hagyományok szerint a színház épületében a néző rendszerint a megvilágított színpadtól elkülönítve, az elsötétített nézőtéren foglal helyet, és onnan nézi az előadást. Csendben marad, jelenlétét és tetszését csak a megfelelő pillanatokban és a megfelelő módokon nyilvánítja ki. A konvenciók tiszteletben tartása és követése kényelmessé, kiszámíthatóvá és biztonságossá teszi a színészek és a közönség találkozását mindkét oldal számára.

Ebben a kötetben a különböző drámás/színházi műfajok és eljárások mint kutatási tevékenységek kapnak új értelmet. Ez azt jelenti, hogy a közönség részvételén alapuló drámás formák (társadalmi-színházi előadások, közösségi performanszok, drámapedagógiai foglalkozások) nem csak a kutatás tárgyát képezik, hanem a kutatás módszerének, reprezentációs lehetőségének, sőt modelljének tekintjük őket. A dráma tehát a kutatás számára a társadalmi kapcsolatok és összefüggések megjelenítésének,újrafogalmazásának, értelmezésének és megváltoztatásának a terepét jelenti.

Ez a színházi nevelés területét vizsgáló kötet arra vállalkozik, hogy egyfelől helyzetképet adjon az országos helyzetről, másrészt szakterületekre, műfajokra és fogalmakra fókuszáló elemzéseken keresztül betekintést nyújtson a terület fontosabb témáiba.

A magyar színház olyan régmúlt és kortárs jelenségeit elemzi, amelyek kollaboratív munkaformákon és a kontingencia dramaturgiáján alapulnak, továbbá arra példák, hogy milyen „theatronban” válhatnak a színházcsinálók cselekvő közösséggé, a nézők „tettre késszé”, az előadás pedig a kritika időterévé.