Semezdin Mehmedinović önéletrajzi ihletésű kisregényének elbeszélője az ostromlott Szarajevóban próbálja átvészelni a kilencvenes évek legvéresebb konfliktusát, ám végül mégis kénytelen elhagyni a hazáját. A rövid történetekből felépített kötetben az ostromlott város nem díszlet, hanem komor valóság, de a szabad élet reményével kecsegtető, motelszagú Újvilág is a kitaszítottság és valóra nem váltható ígéretek földje marad. A Ruszki kompjuter a háborús évek és az emigráció első időszakának érzékenyen, finom humorral és kegyetlen őszinteséggel megírt naplója, a szemtanú látomása egy darabokra hullott világból, az önhibájukon kívül pokolra került, ott mégis a helyüket kereső emberekről. A kisregény megjelenése óta a délszláv háború (újra)értelmezésének egyik megkerülhetetlen könyvévé vált. A vérontásban szilánkokra hasadó tudat, és az emigráció gyökértelenségében őrlődő emlékezet megrendítő krónikája.

A regény igazságok és féligazságok, feloldhatatlan paradoxonok és egymással szemben álló nézőpontok lépcsőfokain keresztül vezet vissza bennünket a nyolcvanas évek endemikussá vált korrupciójának és felmagasztalt erőszakának világába. 

„Akkora volt ennek az asszonynak a kiábrándultsága, olyan rettenete és olyan elviselhetetlen a szerelmi csalódása, hogy minden valóságérzékelése elhagyta, amikor ráfeküdt azokra a használhatatlan síndarabokra?"

Katarzyna Sowula novelláiban látszólag nagyon kevés a valódi esemény, csendes, lefojtott hangú monológjaiban emlékképek és vágyálmok, sérülések és remények sorjáznak egészen hétköznapi háttér előtt. Mégsincs egy percnyi unalom sem ebben a könyvben! A varsói hétköznapok bagatell történéseiből egész életutakra láthatunk rá egy pillanat alatt, egy elhibázott mozdulatból (kuka mellé dobott újságpapír galacsinból) több generáció boldogság iránti vágyódása és elkerülhetetlen kudarcai, félresiklásai bomlanak ki hirtelen. Sowula írásainak ereje éppen ebből, az apróságok mögött feltáruló szédítő mélység megmutatásából fakad, na meg abból a bátorságból, ahogy a szerző, akár egy ejtőernyős, beveti magát az ismeretlen életek sűrűjébe.

Kiábrándult, de nem kiábrándító, fáradt, de nem fárasztó Robert Şerban verseinek világa, és valahol mindezen túl mégis van benne bizakodás, remény egy jobb életre. A bizakodás alapja pedig éppen maga a vers, a líra létezése, ha ugyanis a vers lehetséges, az azt jelenti, hogy létezik valami, ami ,,csak" szép, aminek ezen kívül külön haszna nincs - szépen itt természetesen annyi értendő, hogy elsősorban esztétikailag értelmezhető. Mert egyébként szépelgés nincs ebben a kötetben, egy többé-kevésbé hétköznapi világ jelenik meg a versekben többé-kevésbé hétköznapi nyelven. És mégis, ezen az egyszerűségen egyszer csak átüt valami magával ragadó és magától értetődő költői erő: ,,azonban anélkül hogy valaki közölné velük / az emberek tudják: / a vers marad csupán / a letöltött életünk után".

Mercè Rodoreda (1908–1983) egészen fiatalon, az1930-as évek elején jelentkezett első írásaival, de az 1939-től 1972-ig száműzetésben élő írónő igazán ismertté csak 1958-ban vált, amikor megjelent Vint-i-dos contes (Huszonkét novella) című elbeszéléskötete. A La plaçadel Diamant (1962; magyarul A Diamant tér, 1978), amelyet a kritika a XX. századi katalán regényirodalom egyik csúcsának tart, meghozta számára a világhírt is.

„Míg a Szerettem másképp is a kamaszkor lázadó, identitáskereső oldalát mutatja meg, addig a Mégis van apám egy család titkaiba vezeti be az olvasót. Visszább vagyunk az időben, jóval visszább, az Orheim-társaság 1974-ben alakul, majd a kis Jarléval kibővülve 1988-ig, a válásig működik. (Jól, rosszul, de egyben van.) És ahogy a Szerettem másképp is otthonos érzést hozott nekem (hiába játszódik a regény Norvégiában, van az európai kamaszokban valami rémületesen közös), ez az új könyv is elevenembe talált.”
(Karafiáth Orsolya)

MICHAEL ​HULSE (1955) angol fordító, kritikus és költő. 1978-ban Dole Queur című versével megnyerte az első Nemzeti Költészeti Versenyt, amelynek zsűrijében Ted Hughes, Fleur Adcock és Gavin Ewart foglalt helyet. 1980-ban Eric Gregory-díjat nyert, 1991-ben Cholmondeley-díjat. Az egyetlen költő, aki a Bridport Költészeti Díjat két alkalommal is megkapta (1988, 1993).